A Mindenség ősharmóniájában megjelenő teremtő gondolat az idő és a tér megteremtésétől kezdve az anyagi világ megnyilvánulásán át igazi diadalutat járt be az optádig. Ezen egyes kilométerköveinél, mint az 1-től 8-ig terjedő szomoknál a monád hol nyomatékosította uralmát, hol e szándékát a háttérben hagyva az egyensúlyt helyezte mindenek fölé.
A teremtési folyamat azonban csakis olyan állapottal fejezhető be, amelyben a Mindenség harmóniája és annak uralma egyaránt érvényesül. A két tulajdonságot ötvözi az enneád, amely önmagában is és bármilyen korábbi számmegnyilvánulással való kölcsönhatásban is magát a Mindenséget és annak harmóniáját képviseli. A 9 a befoglalás száma, amely harmonikus egységet alkot. A 9 önmagában ötvözi az összes tőle kisebb szám minőségét, és minden 9-től nagyobb szám, mint összetett szám, enneádok hierarchikus rendszereként értelmezhető. Az összetett számok önállóü minőségét, karakteres rezgését az enneádokon kívül eső kisebb szám képviseli.

A sikeres missziót követő visszatéréssel a monád figyelme – saját uralomvágyát háttérbe helyezve – másokra irányul. A siker energiáival feltöltődve, anyagi és szellemi terhelhetőségét mások terheinek átvállalására ajánlja fel, megteremtve ezáltal az oktád egyensúlyát.
Amiként a tetrádban a duád tükröződik, mint energiák kiegyenlítődése, a hexádban a triád, mint a teremtői szellemiség kiegyenlítődése, oly módon tükröződik a tertád az oktádban, fenntartván az anyagi világ egyensúlyát.  Míg a páratlan számokban a monád uralma, a páratlanokban a monád háttérbe helyeződése, az egyensúly dominál. Minden páros számban jelen van a kiegyenlített viszonyulás, minden páros szám egy belső tükröződés.
Az oktádban a megnyilvánult anyagi világ  tükröződik, miközben e polaritásban egymás terheinek átvállalása nyilvánul meg. A 8 az átvállalás száma.

Az anyagi teremtőképesség létrejöttével a monád missziója még nem ért véget, jóllehet annak sikeressége immár bizonyítottnak volt tekinthető. E siker megkoronázásaként a monád önmagát, mint koronát helyezi a hexádra, mely által e teremtőképesség szellemi szintre emelte. A heptád ily módon egy sikeres misszió, és egyben visszatérés a teremtői ősgondolathoz, hogy annak képességével ruházhassa fel önmagát. A 7 a sikeres misszió, a visszatérés száma.
A heptád felfogható oly módon is, mint a tetrád, a megnyilvánuló világ, kiegészülése a triáddal, vagyis a teremtői gondolat szellemi erejével. A heptád szimbolikájában a visszatérés oly módon valósul meg, hogy duádot, vagyis az anyagi és szellemi teremtőképesség alkotta polaritást a pentád mint láthatatlan híd köti össze. E hídon át a Mindenség megnyilvánult világából a meg nem nyilvánultba vezet (vissza) az út. Ugyanezen visszavezető utat jeleníti meg a (6+1)-es mandalaséma, azaz a szabályosan és tömören egymáshoz rendezett azonos átmérőjű körök esetében a 6 kör által középen közrefogott hetedik.

A Mindenség időtől és tértől függetlenül, a maga végtelenségében létezik, így annak teremtéséről nincs különösebb értelme beszélni. Teremtésről akkor beszélhetünk, ha annak eredményeként a végtelenségből elkülönül egy rész, ami térben és időben korlátos. A Mindenséget szimbolizáló végtelen kiterjedésű síkban ez nem más, mint
egy minden irányból határolt síkrészlet, amely ily módon mintegy kiszakítást nyer a végtelenségből.
A teremtés lépésekben valósul meg. Első lépésként a végtelen kiterjedésű síkot egy benne fekvő egyenes (egy 1 térdimenziós világ) osztja ketté.
Ekkor keletkezik két, egy oldalról korlátolt ám minden egyéb oldaláról végtelen síkrész. Ez a megosztott világ két egyenlő részt, duádot alkot; amilyen az egyik, olyan a másik, egymásnak tükörképei. Ezután egy újabb osztás eredménye 4 végtelen kiterjedésű síkrész, ami 2-2 oldalról korlátos világot alkot. Ezen négy síkrész az egy ugyanazon világ összes tulajdonságát hordozó tetrád, abban el nem szigetelt, abból ki nem váló módon. Ha e megosztott síkrészek csúcspontján keresztül egy újabb megosztás jön létre, akkor 6 végtelen kiterjedésű síkrész keletkezik.Az így létrejövő hexádnak azonban van egy olyan képessége, hogy  bármelyik osztóvonal legkisebb elmozdulásával megteremtődik egy minden oldalról zárt rész, vagyis a hexád teremtőképességel bír. Ez a 3 oldalról zárt rész olyan teremtmény ebben a két térdimenziós világban, amelyet e világ 6, végtelen kiterjedésű része hozott létre. Ettől kevesebb rész nem képes ilyenre. A hexád ily módon az anyagi világban a teljes elkülönítésre képes teremtőerővel bír.  A 6 a teremtés száma, az alkotás szimbóluma az anyagi világban. 

A tetrádként megtestesült világot a monád nem hagyhatja magára: teremtői felelőssége azt diktálja, hogy emlékeztessen a kezdetek kezdetére, az ősi szellemiség forrására, és az azzal való kapcsolatot biztonságként teremtse meg az anyagi világ számára. Ha egy azonos átmérőjű gömbökből összeállított tetraéder egyik sík felületére egy ötödik gömböt helyezünk, akkor mindössze ezzel az egyetlen gömbbel lényegében egy tükörszimmetrikus másik tetraédert alkotunk. Az egyik tetraéder maga a megnyilvánult világ, az ötödik gömbbel leképezett másik tetraéder pedig a meg nem nyilvánult világot, a szellemiség világát idézi meg. A pentád ily módon e két világ közötti kapcsolatot, átmenetet, összeköttetést jelenti. Az 5 az összekötés száma.
Az 5 kapcsolatot teremt a megnyilvánuló és a meg nem nyilvánuló világok között. Ez a kapcsolat azonban valójában megfoghatatlan, elválaszthatatlan, hiszen az egyetlen plusz gömb önmagában, elkülönítve nem képes egy újabb tetraédert megjeleníteni. A pentád olyan szimbolikus teremtőerő, amely a tetráddal való kapcsolatában teljes értékűen képes megjeleníteni egy másik tetrádot. 

A monád akarata a teremtő szellemi erő önálló megnyilvánulását követően a teljes külvilág megnyilvánulását, testet öltését tűzte ki célul. A megnyilvánulásra törekvő akarat (1) a Mindenség felépítésének elvét (3) felhasználva alkotta meg az anyagi  világot a 4-es képében (1+3=4). A 4, a tetrád ily módon az anyagi megnyilvánulás, a testet öltés, a megtestesülés száma.
A monád egy dimenziómentes pontban, a duád egy egydimenziós egyenesben, a triád pedig egy kétdimenziós síkban koncentrálódik. Ezek az anyagi megnyilvánulás számára alkalmatlanok. A tetrád, mint a  háromdimenziós tér, a megtestesülés lehetőségét adja. A 4 az anyagi világ, a megtestesülés száma.
A tetrád felfogható oly módon, hogy a monád uralja a triádot, hasonlatosan ahhoz, mint amikor azonos méretű gömbökből hármat szorosan egymáshoz illesztünk, majd arra a negyediket, mint egy piramis csúcsát helyezzük. De ugyanez a tertád egyben két duád kölcsönhatása, vagyis két-két egymáshoz szorosan kapcsolódó gömböt egymáshoz illesztünk, mint kitérő egyeneseket

Az Mindenség kiegyensúlyozott duád állapota a monád egyedi megnyilvánulása tekintetében korlátként hatott. Amiként az őshomogenitásban megjelenő teremtő gondolat megtörte annak harmóniáját, úgy törte meg a poláris egyensúlyt a teremtő szellemi erő, hogy létrehozza a duád fölött uralkodó monádot, vagyis a 3-at. Az első, önálló szellemi tartalommal és erővel bíró szám a 3; az első igazi szám, az uralom és a teremtő szellemiség száma.
A 3-ban, a triádban foglalt monád a külvilágot egy tükörszimmetrikus duádként látja, amelyben egyszerre fedezi fel önmagát és annak tükörképét. A triád szellemi tartalma nem más, annak az elvnek a megnyilvánulása, mely szerint a külvilág egyik véglete ugyanolyan mint a másik, vagyis önmaga és annak tükörképe. E végletek információtartlama ugyanaz, ily módon átvitellel egymást tökéletesen lefedik.
A 3 magában hordozza a megnyilvánuló Mindenség felépítésének fő elvét, vagyis az önhasonlóság, a teremtői átvitel elvét. A 3 a teremtő gondolat átvitelének szellemi ereje. A triád a Mindenségetet felépítő általános teremtő elv szimbóluma. A Mindenség mint végtelen információ, és annak bármely része az. Az átvitel elve egyben azt fogalmazza meg, hogy a Mindenség minden része ugyanazon végtelen információt hordozza önmagában.

A teremtő gondolat, megalkotván az időt és a teret, a megnyilvánuló világ létrehozásának első lépéseként az őshomogént Mindenséget két végtelen elkülönüléssé választotta szét. Ezzel az elválasztással egyszerre nyilvánult meg az 1 és a 2, megteremtvén egyben a számlálás lehetőségét. A 2 nem létezik a benne foglalt 1 nélkül, az 1-nek nincs értelme a 2 megnyilvánulása nélkül. A 2-ben foglalt 1-nek nincs egyeduralma, mert kettő van belőle. Ezek egymással szemben állnak, ketten együtt az egymáshoz való viszonyt teremtik meg. A 2 a viszony száma.
A 2-ben az 1-ek a végtelen távolságban álló polaritást alkotják, mely pólusok teljesen egyenrangúak, mégis egyediek.Minkét 1 a maga végletének végtelen ura, és miközben szemben állnak egymással, együttesen alkotják a Mindenség teljességét. Egymás számára a másik a teljes külvilágot jelenti. A külvilágot egyikük sem uralja, sőt annak teljes mértékben kiszolgáltatottak, mivel a másik nélkül önmaguk is értelmetlenné válnak. A 2-ben foglalt 1-ek önmagukban nem, csakis viszonyulásukban nyilvánulhatnak meg; egyikük léte feltételezi a másikat, tehát egymást kölcsönösen definiálják.Párt alkotnak.
A 2-es az első páros szám. A 2, a duád, szemben 1-gyel, kiegyenlítésre, kiegészítésre, egyensúlyra törekszik, s nem egyeduralomra. Az 1-ből erededő teremtő energia a 2-ben mint kölcsönös viszonyulás nyilvánul meg. A 2 a megnyilvánuló energia.

Az időtlen és tértelen nagy őshomogenitásban, amelyben nem volt semmilyen elkülönülés, egyszeriben mégis megjelent egy gondolat. Egy gondolat, amely leginkább vágyként lett volna értelmezhető. Egy vágy, amelynek eredete, múltja nem volt, nem is lehetett, ám célja mégis körvonalazódott. Ez a cél nem volt más, mint maga az elkülönültség. Annak szándéka, hogy megtörjön ez a végtelen homogenitás, hogy abban megnyilvánuljon valami, ami már nem olyan, mint az összes többi. A vágy, mint minden gondolatok őse, szándékká, majd akarattá fejlődött. Változásra, cselekvésre buzdító akarat, amely az elkülönülés érdekében a Mindenségben kész megteremteni a teret és az időt. Elkülönülés ugyanis csakis térben és időben lehetséges. Ami a mindent és a semmit szimbolizáló nullából elsőként elkülönülhet, az nem más mint az egy (1).
Az 1 azonban  önmagában képtelen megnyilvánulni, hiszen a megvalósult elkülönüléssel a Mindenség máris két részre oszlik: az elkülönültre és az azon kívül állóra. Ezek mindegyike egy-egy 1-et alkot, vagyis automatikusan teremtődik meg a kettő (2). Ily módon az 1 önmagában elkülönülten nem létezhet. Az 1 csakis mint az elkülönülésre, az önálló megnyilvánulásra irányuló akarat, mint gondolat létezhet. A teremtő gondolat, amely céljának elérése érdekében nemcsak az időt és a teret, hanem önmaga tükörképét is kész megteremteni, vagyis nem kevesebbre hivatott, mint megteremteni a megnyilvánuló világot.
Az 1, mint monád, mint a megnyilvánulásra irányuló akarat, nem tekinthető önálló számnak. Az 1 olyan szám, amely valójában nem is szám, mivel önmagában nem nyilvánul meg. Az elkülönülésmentes Mindenségben az 1 van is meg nincs is, egyszerre véges és végtelen, egyszerre páros és páratlan. A 1 nem más, mint a szándék, az akarat, a teremtő szellemi energia.

A teremtés kezdetén minden jó volt. Emberi logikával, ha minden jó, és rossz nincs, akkor nem beszélhetünk se jóról, se rosszról. Ezek ugyanis egymáshoz mérve értelmezhetők. De ez a teremtett lény logikája, a Teremtő bizonyára tudhatta, mi lehet a rossz. A jó és rossz megkülönböztetésének tudása, tehát teremtői tudás, és ezt a tudást a teremtő kellően becsben is tartotta. De nem teljesen hozzáférhetetlennek.
Bár a teremtett lény kezdetben mindent úgy tartott természetesnek, ahogyan az volt, a vágy a teremtői tudásra, és az akarat annak birtoklására mégis ott bujkált benne. Így következhetett be az, ami egyszeriben megváltoztatta az egész világot: az ember sikertelen kísérletet tett az isteni tudás megszerzésére. E tudást nem szerezhette meg, ám ettől kezdve mégis úgy viselkedett, mintha jogosan gyakorolná az ítélkezés jogát a teremtett világon. Azt a jogot, hogy kijelenthesse valamiről, amit a Teremtő alkotott, s számára is megfelelő, hogy az jó, illetve ellenkező esetben, hogy az rossz. A teremtett lény azonban nem rendelkezhet a Teremtő bölcsességével, ezért ezen ítélkezése nemcsak hogy jogtalan, de az sohasem lehet abszolút. Ugyanígy jogtalan a teremtett lény bármi nemű elvárása a külvilág felé, mert az olyan amilyennek a Teremtő megalkotta, s nem lehet olyan, amilyennek a teremtett lény maga szeretné.
A teremtett lény eredendő bűne ez a kísérlet volt, melynek következményét minden teremtett lény viselni köteles. Már eleve úgy születik meg, hogy érzetei és érzelmei vannak, melyek egyfolytában ítélkezésre késztetik. A külvilággal való érintkezése kapcsán fájdalom- és örömérzete van, más teremtett lényekkel kapcsolatban érzelmei - ezek mind eredendő ítélkező mechanizmusok. De önnön magával szemben is működik a veleszületett, de később aktivizálódó ítélkező mechanizmus, a lelkiismeret.